Nagy kőbe koppant, zúzott fejedet
Veted-e már fel és mikor veted,
Ember, te csüggedt, kínoktól alélt?
Az ár, mely levert, rajtad átrohant,
Már elhuzódott, s halld, ezernyi hang
Hirli, hogy ismét megmozdult a lét.
Az iszap által meghajtott füvek
Rendre megint zsendülni kezdenek – –
S romok, gyász fölé, sebekre szerül
Jó, hüvös fátyol: feledés szövül.

Csak te ne tudnál feledni, szegény,
Ember… legárvább a föld kerekén?
Ejh! búdat vesd a szélbe könnyedén!
S nézd a pacsirtát – felfelé nyilal!
A nap, a nap is ott fenn hogy ragyog,
Onnan melenget sugaraival,
S rád fentről szórnak fényt a csillagok. – –
Mozdulj te is hát és emelj fejet!
Csillagok közt van neked is helyed,
Lendülj feléjük, hisz azért vagy ember!
S tudd meg, hogy még sok öröm, szenvedés vár –
Az élet szólít – hallod? -: kelj fel, kelj fel
És járj!