Tompa László: Magányos fenyő

Hogy görnyed, mint aki bűnt lakol, az őszcibálta bús bokor! Az ágakról levert levelek a szélben föl-, s le kerengenek. Haraszt röpül, vén fűz nyikorog. Minden csupa gyász, por, pernye, romok. A végét várja minden e zord vidéken – csak én nem!

 

Én, amíg minden omlik, összedűl, gyökereimmel e kopár fokon – bús székely fenyő – megkapaszkodom, s állok daccal, társ nélkül, egyedül. S míg havat dob rám, hóköpenyt, egy szeles nap, vagy egy vad éj, így biztatom magam: ne félj, te tovább tartasz, mint a tél! A gúnyos holdnak, mely nekem halált, s hasonlót emleget, Így szólok: “Uram, láttam én már karón varjat eleget! Görnyedtem én még máskor is, némultan, hó és jég alatt, de törzsem, ágam akkor is, a hó alatt is zöld maradt. Kibírtam én már sok telet, míg jöttek a jégtörő szelek, s gallyaimon, mint húrokon, új fuvalmak zenéltek! Így múlnak, újulnak évek… Én az időkkel bátran szembenézek!”

1929