László Árpádnak, a zongora poétalelkű mesterének, aki a messze nagyvilágból is megtért ide, mert Erdély végzetes vonzásának ő sem tudott ellenállani

 

Édes mostohánk, bússzépségű Erdély. Minket mennyire magadnak neveltél! Hogy bár kincseken járjunk messze földön: Csak rád gondolunk, – s két szemünk merő könny! Bánthatsz -: akkor is gondodban virrasztunk – – Egy is teljesen a mi lelki arcunk!

 

Földed és eged, – e ritkán derült ég! Bennük mintha csak lelkünk tükröződnék – Felhős szirtjeid, ahogy égbe fúrnak: Testvér-másai a mi bús dacunknak. Zúgó vizeid sodra, min merengünk: A mi megtörő, zuhatagos kedvünk.

 

Erdély, a tied minden kis vonásunk! Tied, ha nagyot mertünk, ha hibáztunk. S te is a mienk -: a föld kerekén sem Lelnénk mást, aki minket így megértsen… Légy hát csendesen, – megnyugodva, hogy mi Soha nem fogunk téged megtagadni!

 

Kincs se kell, – nekünk kincsnél kedvesebb cél: Látni tégedet, újultodban, Erdély! Érted, hogy virulj, gyarapodva váltig: Szívet és erőt áldozunk halálig! Mert mi múlhatunk, – de te, míg világ áll: Kell, hogy magad is rév és szirt gyanánt állj!